A Bizánci Birodalom leginkább fenséges templomairól, gyönyörű mozaikjairól és az ősi tudás megőrzéséről ismert. Ez a birodalom azonban döntő szerepet játszott a hadviselés történetében is. Különösen a bizánciak fejlesztettek ki egy új és fejlett fegyverfajtát, amelyet görög tűz néven ismertek. Bár a történészek még mindig vitatják, hogyan működött pontosan ez a technológia, az eredmény egy gyújtófegyver volt, amely örökre megváltoztatta a hadviselést.
A hatodik század elején a Bizánci Birodalom kicsi, de növekvő hatalomként már létezett a Földközi-tenger keleti régiójában. A keleti és északi szászánida riválisaikkal folytatott több évtizedes konfliktus után azonban a helyzet sokkal rosszabbra fordult Konstantinápoly és lakói számára – erős ellenséges flották módszeresen megtámadták őket újra és újra.
572-ben egy hatalmas flotta Konstantinápoly ősellenségéből – a Perzsa Birodalomból – behajózott a Boszporusz-szorosba, és felgyújtani kezdett minden útjába kerülő hajót. Az ostrom két hónapig tartott, míg végül egy Niketas nevű bátor helyi halász harcba vezette halásztársait az ellenséges hajók ellen gyúlékony folyadékokkal teli edényekkel, amelyeket elég közel érve, de biztonságos távolságban maradva ellenfeleikre dobhatták. Ez a pillanat volt az egyik fordulópont a bizánci történelemben.
Egy évszázaddal később, amikor megkezdődött Konstantinápoly első arab ostroma (i.sz. 674-678), a bizánciak a legendás „Görög tűz” néven ismert gyújtófegyverrel védték meg a várost. Noha a „görög tűz” kifejezést a keresztes hadjáratok óta széles körben használták az angolban és a legtöbb más nyelven, az anyagot a bizánci források többféle néven ismerték, köztük „tengeri tűz” és „folyékony tűz”.
A görög tüzet elsősorban az ellenséges hajók biztonságos távolságból történő felgyújtására használták. A fegyver vízben égési képessége tette különösen erőssé és jellegzetessé, mert megakadályozta, hogy az ellenséges harcosok elfojtsák a lángokat a tengeri csaták során.
Lehetséges, hogy a vízzel való érintkezés fokozta a lángok hevességét. Azt mondták, hogy miután a titokzatos folyadék égni kezdett, lehetetlen volt eloltani. Ez a halálos fegyver segített megmenteni a várost, és további 500 évre előnyt szerzett a Bizánci Birodalomnak ellenségeivel szemben.
A bizánciak a modern lángszórókhoz hasonlóan állítólag fúvókákat vagy szifont építettek egyes hajóik elejére, hogy görög tüzet záporozzanak az ellenséges hajókra. Tovább rontotta a helyzetet, hogy a görög tűz folyékony főzet volt, amely mindenhez hozzáragadt, akár hajóról, akár emberhúsról volt szó.
A Greek Fire egyszerre volt hatékony és félelmetes. Azt mondták, hogy erős üvöltő hangot és sok füstöt ad ki, hasonlóan a sárkány leheletéhez.
A heliopoliszi Kallinikosz a hetedik századi görög tüzet feltalálója. A legenda szerint Kallinikos különféle anyagokkal kísérletezett, mielőtt a tökéletes kombinációt választotta egy gyújtófegyverhez. A képletet ezután a bizánci császár kapta.
Pusztító potenciálja miatt a fegyver formulája szigorúan őrzött tudás volt. Csak a Kallinikos család és a bizánci uralkodók ismerte, és nemzedékről nemzedékre öröklődött.
Még akkor sem tudták megismételni a technológiát, amikor az ellenfelek megszerezték a Greek Fire-t, bizonyítva ennek a taktikának a hatékonyságát. Azonban ez az oka annak is, hogy a görög tűz előállításának módszerét a történelem végül elfelejtette.
A bizánciak részekre osztották a görögtűz készítésének folyamatát, így minden érintett személy csak azt tudta, hogyan készítse el a receptnek azt a részét, amelyért felelős volt. A rendszert úgy alakították ki, hogy senki ne ismerje meg a teljes receptet.
Anna Komnene (i. e. 1083-1153) bizánci hercegnő és történész a bizánci katonai kézikönyvekben található hivatkozások alapján részleges leírást ad a görög tűz receptjéről Az Alexiad című könyvében:
„Ezt a tüzet a következő művészetek készítik: A fenyőből és bizonyos örökzöld fákból gyúlékony gyantát gyűjtenek. Ezt kénnel bedörzsölve nádcsövekbe teszik, és a férfiak heves és folyamatos lélegzettel fújják. Aztán ily módon találkozik a hegyén lévő tűzzel, fényt kap, és tüzes forgószélként hull az ellenség arcára.
Bár úgy tűnik, hogy ez a recept fontos része, ez a történelmi recept hiányos. A modern tudósok könnyen létrehozhatnának valamit, ami úgy néz ki, mint a görög tűz, és ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, de soha nem tudhatnánk, hogy a bizánciak is alkalmazták-e ugyanezt a formulát.
A bizánci haditechnika legtöbb aspektusához hasonlóan a görög tűz Konstantinápoly ostroma alatti bevetésének pontos részleteit rosszul rögzítik, és a modern történészek ellentmondásos értelmezései vannak.
A görög tűz pontos természete vitatott, a javaslatok között szerepel, hogy valamilyen kénalapú gyújtóvegyület, gyúlékony kőolaj alapú anyag/nafta vagy aeroszolizált folyékony gyúlékony anyag. Bárhogy is legyen, a görög tüzet elsősorban erős haditengerészeti fegyverként használták, és a maga idejében nagyon hatékony volt.
